EMNAMOR aka egy magyar nézete a magyar oktatási rendszerről

Nekem vajon tényleg ez az utam?

Rengeteget gondolkodtam azon, hogy mit is írhatnék ezekben a sorokban. Mi is az, ami kiemelte ezt az évet, ami egy jobb emberré tett. Nem akarok hazudni és nem akarom ferdíteni az igazságot. Őszinte embernek tartom magam, aki nem kerülgeti a forró kását. Ha valaki csupa szép, csupa jó, cukormázas mesére vár, akkor ajánlom a rajtam kívül iskolánkba tanuló többi diákot, és főleg osztálytársaim éves összefoglalóját. Ez az írás az én meglátásom az egész magyar oktatási rendszerrel kapcsolatban, amire a karantén nyitotta fel a szememet. Nem csak ebben az időszakban láttam először a hibákat és hiányokat, de talán most életemben először került le a szemeimről a társadalom által felhelyezett szivárványos lepel és a beilleszkedési kényszer hatalmas súlya is kevésbé húzza a vállamat.

Emlékszem mennyire ideges és izgatott is voltam a nagy betűs gimnáziumi életem kapujában. Szabadon az általános iskola terheitől, úgy éreztem végre egy jó helyre kell kerülnöm, ahol megtalálom önmagamat, megtalálom a célomat az életben. Tudom mennyire nagy szavak ezek, és mennyire nagy szavak voltak akkor is. De megtanultam a leckét, ne legyenek elvárásaid, sőt inkább feltételezd a legrosszabbat, úgy nem fogsz akkorát zuhanni a csillagok közül, nem úgy, mint én. Már reálisabb vagyok, de akkor is fáj elmondani, hogy én mennyire naivan kezeltem mindent. Kis elvarázsolt világot találtam ki magamnak, abban éltem, és elhittem, hogy a körülöttem levők ugyanúgy látják és tapasztalják a Világot.

Általános iskolában mindig arra ösztökéltek, hogy hozzam ki a legtöbbet magamból, legyek jó mindenben, és akkor eléred az álmod. Bekerülsz egy jó gimnáziumba, egy elit egyetemre, sikeres munkád lesz. Mindezt miért és milyen áron? Csak, hogy amikor 50-60 éves leszek elmondhassam, hogy milyen szuper életem van/volt? Rengeteg pénzért, és a siker ízéért a számban, amiért átgázolok gátlástalanul másokon. Mert ha ez a cél, a „tökéletes” élet, az úgynevezett nagy álom, akkor én köszönöm nem kérek belőle. Nem akarok milliós autót, megjátszani az életem, hogy mindenki tapsikoljon és minden nap újabb és újabb pénzköteget leakasztani, ahelyett, hogy a szeretteimmel lennék. Biztos ennek is megvan a szépsége, biztos ők az igazi emberek ezen a sakktáblán, rájuk fog emlékezni az újabb generáció és ők lesznek a példák a társadalom szemében. Én akkor sem akarok közéjük tartozni, és elvárnám hogy az iskolám abban segítsen, hogy ne legyek olyan, mint a többi, és hagyják hogy letérjek a már-már lekoptatott megszokott ösvényről.

Mielőtt ide ebbe az iskolába kerültem nyolc évig tanultam mindent…Kémiától, fizikától kezdve történelmet, matematikát és a magyar nyelvet. Megkaptam az alaptudást, egy kis csomagot a remélhetőleg hosszú útra, ami előttem áll. Ott megtanították az alapkészségeket az életben, ami elengedhetetlen, sőt annál sokkal többet is adni akartak. Belém verni a feleslegesnél, feleslegesebb dolgokat, és elhitetni, hogy ha ma ötöst kapsz szerves kémiából, akkor az élet nevű tantárgy is kitűnő lesz, sőt még kamatoztathatom is eme tudást. Én ennek éltem! Ha a felnőttek azt mondják fontos, akkor biztos úgy van, hát nem az. Visszaemlékezve mi marad meg? Nem Nagy Lajos élete, nem is a geometriai számítások, Newton törvényei meg pláne nem! Ezt az is bizonyítja, hogy ezeket is gugliznom kellett, mert nem jutott eszembe semmi ezekkel a tantárgyakkal kapcsolatban. Mert oké, hogy belém verték, hogy egy test egyenes vonalú egyenletes mozgást végez mindaddig, amig egy másik test vagy mező meg nem változtatja mozgásállapotát…Ez oké, gratulálok a volt fizika tanáromnak, hogy sikerült annyira megijesztenie a piros egyes ígéretével, hogy álmomban felkelve is még most is simán megy! De jobb ember leszek ettől? Ha látom, hogy valakit elütnek az utcán majd közlöm, hogy: Jéé hát igen eddig a kocsi egyenes vonalú egyenletest mozgást végzett, amíg a gyalogos teste meg nem változtatta azt…. Jó ez, így eléggé kisarkítása a dolgoknak, de remélem érthető, hogy hova is akarok kilyukadni! Ha megkérdeznénk egy öt évest a saját szavaival, az eddigi tapasztalatai segítségével is elmondaná a lényeget! Bocsánat Newton Úr, tényleg Ön biztos nagy koponya volt, de ez az igazság Mert a lényeg a fontos, NEM a bemagolt hókuszpókusz, amit be kell írni Google fordítóba, mert nem érthető magyar nyelven íródott.

Nekem a tanulás része egyáltalán nem maradt meg annak a nyolc évnek! Nem emlékszem semmire azon kívül, hogy megtanultam írni, olvasni és számolni (de azért jó, ha van nálam számológép)! A könyvek felett gubbasztott óráim összefolynak. Ha ma bármelyik természettudományból megkapnám az akkori - leginkább felsős teszteket - én biztosan állíthatom, hogy elsírnám magam szégyenemben! Nem emlékszem mindenre - sőt szinte semmire - és nem is várhatják el, hogy mindent tovább vigyek magammal! Ez képtelenség! Ami megmarad az a nevelés és az okítás, amit az erkölcsből kaptunk (és nem erkölcs órán, nehogy valaki elhiggye!) meg a sok boldog pillanat a szünetekben. Igen, nem hinné el semelyik tanár, de a szünetek tanítanak a legtöbbet és a leghatékonyabban! Ki gondolná, hogy a tíz perces szünetben a fél osztály a mulandóság fogalmáról vitatkozik? Senki!

Sikerült letennem a felvételimet, bekerültem egy úgynevezett nívós helyre, és vártam a csodát! A csodát, hogy itt segítenek nekem, hogy ki is vagyok és legyek! Olyan dolgokat tanulhatok végre, ami engem érdekel! Nem olyat, ami soha nem lesz a prioritásom, és amúgy sem emlékszem majd rá visszanézve!

De nem, visszakerültem az első osztályba (nem is a nulladikba), és tanulhatok mindent elölről! Amit megint nem fogok megjegyezni és felesleges! Kedvenc mondása mindenkinek, hogy ezt már tanultátok, akkor biztos emlékeztek rá…Nem tudom, hogy ilyenkor csak áltatják magukat a tanárok, mert nem akarom elhinni, hogy ők ezt komolyan gondolják! Nulladik évem előtt, azt hittem végre azt tanulom, amit kell és érdemes, mert mi lehet a nyelveknél fontosabb? Tényleg akkor igazán azt csináltam, amit szeretek, de hogy igazán javultam volna azt kétlem. Ne értse senki félre, igazán imádom a nyelvi tanáraimat, mindegyiktől tanultam valamit! De nem nyelvi téren, hanem erkölcsben, mondjuk ez is már valami! Mindegyik adott egy kis tanácsot a saját életéből, amit begyűjthettem és okulhattam. Ellenben nem éreztem, hogy a heti 12 és 6 óra akkorát dobott volna rajtam. Annyit sajátítottam el maximum, hogy jobban meg merek szólalni az első tanult nyelvemen, és segítettek ráterelni arra az útra, amin megtalálhatom a tudást. Nem mertem beismerni, de Csizmadia tanárúrnak igaza volt a nyelvtanulással kapcsolatban! Annak ellenére, hogy ő a legvégén már nem foglalkozott a tanítással, igenis megmondta az igazat! Nem órán fogok megtanulni angolul, hanem az élettől (filmek, utazások, könyvek) és teljesen igaza van! A második nyelven kellett volna, hogy legyen a hangsúly, de ha kaptam is alapokat akkor azok annyira instabilak, hogy jövőre, ha nem dőlnek le, akkor az azt jelenti, hogy nem is fogok soha megtanulni azon a nyelven.

Az első, nulladik évben egyedül az osztályom megismerése volt a legnagyobb tanulság. Megismertem az én embereimet, akikre támaszkodhatok. Kimerem mondani, hogy csak is miattuk kelek fel minden nap, ők késztetnek, hogy bejárjak, nélkülük nem lennék itt az biztos.

A gimnázium nem tanít másra, mint a tanár vagy a diák konfliktusok kezelésére, pedig ez nem is egy tantárgy. Padokon ülve egy nagy dobozba akarják megmutatni az elméletet az élethez rengeteg felesleges maszlaggal megspékelve.

Csak olyan tantárgyak vannak, amikkel én nem akarok foglalkozni! Ugyanazokat a tantárgyakat adják csak bővített információkkal, de én már általánosban sem akartam ezeket tudni, de túléltem, mert ez is része az alap műveltségnek! Én olyan szeretnék tanulni, amit ENGEM érdekel, ami engem segít a jövőmben! Nem akarok ügyvéd, jogász vagy könyvelő lenni! Nem fogok beállni a sorba! Tudom, hogy mindenki ezt várja, de nem hagyom, hogy elpazarolják az egyetlen életem. Senki nem szereti, ha valaki máshogy gondolkodik, mint a többi, és miért is segítenének, de én nem akarok lázadást szítani. Nekem, ha már kapok egy olyan tantárgyat, ami engem is érdekel az is elég. Nincs rosszabb érzés annál, amikor szinte minden óra előtt próbálod rávenni magad, hogy jóképet tudj vágni a dologhoz, amikor belül elsírnád magad.

Lehet Tanár Urat most megdöbbentem, de nekem a magyarórák adnak a legtöbbet. Azoknak van értelmük! Lehet, hogy nem az úgynevezett „érettségire” készítenek fel, de biztosan állíthatom, hogy én igenis érettebb vagyok minden alkalom után. Ott az igazi nagybetűs életről beszélünk, más emberek, könyvbéli karakterek által. A jövőről, lelki problémákról azok megoldásáról, érzelmekről és az emberi természetünkről. Ez az egyetlen tantárgy, aminél sajnálom, hogy bekövetkezett a karantén, mert biztos vagyok benne, hogy rengeteg tanulási lehetőségtől estem el így. Ha még egy másik tantárgyat kellene választani, az a földrajz lenne, de nem az ottani tudás, hanem Tanárnő miatt, aki maga a nagy betűs ÉLET!A többi tantárgyból pedig hála az égnek, annyit vártak el csak, ami amúgy is kellene. Ha valaki ezeket bővebben akarja tanulni akkor az csinálja, menjen emelésre, de engem hagyjanak ki belőle! Csak egymás értékes idejét fecséreljük vele!

Ameddig az iskolába szenvednek mind a tanárok és mind a diáktársaim, addig annyi minden mással lehetne elütni ezt a kevéske időt, amit ezen a Földön kaptunk. Segíthetnénk beteg embereknek, a rászorulóknak, foglalkozhatnánk a kisebb gyerekekkel, utazhatnánk, múzeumokban kulturálódhatnánk. Mert ott kint van az élet, nem itt bent a padon görnyedve a könyvben. Lassan tizenegy éve tapasztalom a mostani rendszert. Ez jóval több, mint az életem fele! Sok mindent tanultam, de sokkal, de sokkal többet tanulhattam volna ebben az időben, és még mennyi mindentől fogok elesni a következő legalább 5 évben.

Én embereknek szeretnék segíteni, bárkinek, akinek szüksége van az én támogatásomra szeretetemre, tanácsomra. Ha valaki elakad és meghallja az én hangom, akkor úgy érezze, hogy megtalálta a helyét, és nincs egyedül! Utazni szeretnék, minél több embernek segítőkezet adni! Kis projekteket kezdeni! Könyvet írni, blogot szerkeszteni, amiben leírom gondolataimat, tapasztalatomat. Emberek előtt beszélni, hogy azonosulhassanak az én problémáimmal és együtt megoldjuk őket.

Ehhez viszont engem nem fog segíteni a tanmenet, és az érettségi által egyik egyetem sem. Nem fogok tudni jobb lenni, ha a szárnyaimat, amikkel egyre gyorsabban és kitartóbban próbálok csapkodni, újra és újra levágják és a lábaimat megbilincselik!

El kell gondolkodnia a felsőbb erőknek, hogy mennyire „rohadt” is ez a rendszer, és remélem, hogy találnak rá megoldást, nekem valószínűleg már nem, de hátha a gyerekeimnek! Az új, jobb generációért én hajlandó vagyok harcolni! Ne legyenek megsavanyodottak a tanárok, ne a felesleget, érdektelent tanítsák! Menjünk ki és magunktól tanuljunk, ne elméleti könyvekből! De először is rá kell jönnünk, hogy akik kezében az oktatás és az egészségügy van, azok a legfontosabbak! Nem azok, akik a leghangosabban tudnak vitatkozni, osztani az észt és a legsunyibban sikkasztani! Ők negyed annyit sem érnek, mint azok, akik arra szentelték a pályájukat, hogy jobb legyen a jövő és segítsenek! El kell gondolkoznunk azon, hogy mit is akarunk attól, hogy itt vagyunk a Földön! Igazi sikereket az emberiség érdekében, vagy csak pénz leakasztani egymásról! Arra, amit leírtam majd mindenki rájön előbb vagy utóbb, nem hatalmas csoda…mert majd a túlvilágon mindenki szembesül az igazi értékekkel, ha a mostani mozgatórugó elmarad…Mert senki nem vihet pénzt az élet utáni világba. Lehetsz milliomos vagy nincstelen, akkor is ugyanúgy elér a vég: meghalsz!

 

 

 Én nagyon is hálás vagyok ennek az időszaknak, mert mi emberek mindig a legrosszabb helyzetben tanulunk a legtöbbet! Nem volt ennyi időm gondolkodni előtte. Rengeteg kisebb-nagyobb projektem sem sikerült volna. Blog, Youtube csatorna, filozofálások, önkénteskedés és a legjobb rész, ami az iskolából megmaradt: azok a barátok!


Megjegyzések